Albánia 7. nap

Kruje-Shkoder 2018.május 18. péntek

A reggeli napsütésben Kruje város felett 1297 méter magasan lévő kilátóhoz autóztunk fel. Kruja hegyét harcosok hegyeként is nevezik. Itt található Sari Sallenca emlékhelye, amit sajnos nem néztünk meg 🙁 (persze voltak akik mégiscsak megnézték 🙂 ).
Halszálka alakzatban parkoltunk le autóinkkal és nagy fényképezkedésbe kezdtek a hölgyek és az urak.

Káprázatos kilátás nyílt a városra, a környező hegyekre és az Adriai-tengerre.

Tovább álltunk, és Shkoderben elfoglaltuk a Grand Hotel Európában a szállásunkat (egy kis túlzással, hiszen nagyon körülményes volt a parkolás, de ezt is megoldottuk).

Aki akart várost nézett, akinek kedve volt még szerpentinezni (akkor még azt hittük) az jött velünk a Komani-tóhoz. A tó akkor keletkezett mikor 1978-ban a Drin-folyón Koman falu mellett megépült a komani vízi erőmű, valamint Fierze mellett a fierzei vízi erőmű, és
ezáltal létrejött a Fierzei víztározó, más néven a Komani-tó. A tó 34,5 km hosszú és 320 millió köbméter vizet tárol.

Halakban gazdag. Két komp is üzemel naponta és kisebb hajók is közlekednek. A hajóút 1000-1500 méter magas hegyfalak között vezet, mely legkeskenyebb részén 50 méterre keskenyedik. A GPS a várostól kb. 55 km-t és 1,5 óra autózást írt. Nekünk ez egy kicsit több időbe került az útviszonyok miatt. Természetesen száguldozásról szó sem volt. A tóhoz vezető „szerpentinen”, útközepén heverésző malacokkal, kötélből készített „fekvőrendőrökkel” kellett felvenni a harcot. A sziklafalon ugrándozó, esetlenkedő kis kecskékről nem is beszélve. Volt olyan helyzet, hogy egész útszélességben kátyú volt, na melyik rosszat válasszuk tettük fel a kérdést magunkban? Ki jobbra, ki balra próbálkozott. Bezzeg a Mercédes-ek száguldoztak… Hatalmas teherautók és kamionok is megbirkóztak a tereppel, teljesen megszokott közönnyel jöttek-mentek mellettünk. Mi pedig lélegzet visszatartva figyeltük az akciójukat. Átmentünk egy eléggé rossz állapotú hídon – egy kicsit itt, ott hiányzott 1-1 négyzetméter róla, be volt szakadva néhány helyen – amellyel szemben, igaz, emberi kéz rombolta le a sziklafalat, de gyönyörű látvány volt a több lilás színben pompázó sziklafal, amely az év milliók lerakódását mutatta meg nekünk. Hirtelen mintha tejszínhabba járnánk autóinkkal, megtáltosodtak és suhantak az új aszfalt ösvényen előre! Hűha, hová csöppentünk hirtelen? Egy pár kanyar és három fegyveres őr állta utunkat!

Kiderült, hogy a víztározót őrzik és udvariasan tovább tessékeltek bennünket az alagútba ami ott „állt” előttünk és arra várt, hogy nézzük és ismerjük meg őt is. Két autó elfért az alagútban nem is volt probléma, csak akkor, amikor hirtelen csak úgy egy nagy létra nem állta utunkat (visszafelé jövet kiderült, akkor már autó is ott állt, hogy égőcserével tevékenykedett a szerelő). „És lőn világosság”… A kijárattól kb. 20-25 méterre már víz volt komppal a hátán.

Még jó, hogy nem mentünk gyorsan, mert akkor gyorsan a kompon találtuk volna magunkat! A büfés srác hallotta, hogy magyarok vagyunk, rögtön mormolni kezdte a „csiga-biga gyere ki” mondókát. A sziklafal oldalában volt egy út, ami egy természet által kivájt mélyedésbe vezetett, ahol egy emlékhelyet találtunk, Mária szoborral.

„Rohanás” vissza a szállodába, mert lemaradunk a vacsoráról…

Gonda Gábor és Péli Ida

Leave A Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.